Azon agyaltam mostanság, hogy olyan új kapcsolat kéne az életembe, ami friss, ismeretlen és nem valami régin való nyamnyogás. Viszont annyiszor az ember azért nem ismer meg új pasikat a környezetében. Szóval gondoltam, ha ismerkedni akarok, jó lenne már úrrá lenni a félénkségen meg a csalódások keltette félelmeken és egyszerűen bedobni magam. Mit veszíthetek?

És hihetetlen, de sikerült. Megláttam a villamoson, és épp azon agyaltam, hogy miért nem vesz észre, amikor letette a telefont és észleltem, h ő is meglátott. Nézegettük egymást, rámmosolygott, visszamosolyogtam aztán már oda is jött beszélgetni. És ilyen egyszerű volt. Miért is féltem eddig ennyire a flörtöléstől?

Egyébként pont az ideálom a pasi (már ha van olyanom, akkor az ilyen). Magas, férfias, kedves mosolyú, jó ízlésű, fekete bőrű, meleg barna szemű...Hát egyelőre ennyit tudok róla, jövő héten találkozunk újra. Kicsit félek, ugyanis semmi kedvem most holmi hóbortos kalandozáshoz. Valami komolyra vágyom. De maximum lesz egy kellemes estém és ennyi...

Vagy én vagyok teljesen észrevehetetlen jelenség, akit bárki fellökhet, vagy túl sok a bunkó figyelmetlen ember Budapesten. Ami a legjobban fel tud idegesíteni a városban járkáláskor, az nem a sorbanállás, vagy a tömeg, hanem a sok önző ember. Egyszerűen nem törődnek senki mással magukon kívül, békésen válogatnak negyed órán át egy polc előtt, miközben látják, hogy mások is oda szeretnének férni, rohannak fel a buszra, amikor még le sem szálltak mások, beállnak eléd a sorban...Bizonyára én is lehetnék határozottabb, de egyszerűen felhúz, hogy én mindig tekintettel vagyok arra, hogy együtt tudjunk élni, ne hátráltassak senkit, mindenkinek kényelmes legyen, más meg állandóan csak magával van elfoglalva és eszébe sem jut körbenézni, hogy észrevehesse, hogy mások is léteznek. És a tolakodó idősekről még nem is beszéltem, akikkel szemben elvárt a lehető legnagyobb fokú udvariasság, de ők semmi hasonlót nem tanúsítanak. Jó-jó, az én hibám meg az, hogy felveszem az ilyesmit...De abból, hogy teljesen relaxált állapotómból is idegbajossá válok ilyen helyzetekben (nem csak akkor, amikor amúgy is ölhetnékem van) arra következtetek, hogy nem csak a feszültséget adom ki azzal, hogy kinevezem őket az utálatom tárgyának.

(Na jó, azért a külföldi összezavarodott turistákat és a magukba süppedt bánatos lelkeket akik ki sem látnak magukból nem utálom annyira.) 

Túlélőkészlet betegeknek

Ma túlestem életem első fazongyantáján. Hála az ügyes kozmetikusomnak nem is volt vészes, de azért hazafelé úgy döntöttem, hogy megajándékozom magam néhány aprósággal - ha már ilyen bátor kislány voltam - a gyógyulásom szolgálatában (eredmény a képen). Egy vírus miatt gyakorlatilag karaténban fekszem itthon egész nap és már kezd elég unalmas lenni, de remélem, némi forrócsoki tejszínhabbal és egy női magazin majd feldob. 

Tegnap amúgy elvánszorogtam az ügyeletre, ahol egy nagyon fiatal (és cuki) dokibácsi fogadott. Szegénykém a torkomat is alig tudta megnézni, úgyhogy végül nevetgélésig fajult a dolog, de jó volt látni valakit, aki még lelkesen mondja el a tudnivalókat és nem 2 szóban odaböki az aznapi harmincadik betegének, hogy szedjen vitamint és igyon sokat.

Egyébként pedig hajrá ősz!  Ezt a nyarat most nagyon rövidnek észleletem, alig voltam valahol és az idő sem volt túl nyárias, de azért nem borult rám depresszió amikor reggel a szeptember szót megláttam a mobilom kijelzőjén. Várom már, hogy újra lássam az évfolyamtársaimat, hogy újra elővehessem a sálakat és kardigánokat, és, hogy lehetőleg minél hamarabb túleshessek az utolsó évemen az egyetemen. Egyébként a tanév elvileg 8-án kezdődik, gyakorlatilag óráim csak 16-tól lesznek, úgyhogy még van időm picit pihenni és rákészülni a sulikezdésre (igen, füzeteket fogok díszíteni és órarendet rajzolok kartonra).

Egész héten betegeskedtem, úgyhogy elkezdtem nézni egy új sorozatot. A Teen wolfot választottam, mert a címe alapján jó kis tini limonádénak ígérkezett ami arra épp elég, hogy lekösse a figyelmem, de különösebben nem erőlteti meg a betegséggel terhelt buksim...És meglepően kellemesen csalódtam.

Jó, az igaz, hogy benne van az összes klisé ami egy gimiben játszódó vérfarkasos sorozatból nem maradhatott ki, mint a szexi hasizmok, a bájos íjászlány, a főszereplő béna haverja (aki intelligenciában még mindig körözi a főhőst), de ettől függetlenül teljesen beszippantott. Meg hát néha az embernek pont erre a hangulatra van szüksége amikor ki akar kapcsolódni.

Annyi a sorozatban a fordulat, ami más hasonló műsorban 2 évadra elég, itt meg 1-2 rész alatt lenyomják, mégis követhetőek maradnak az események (néhány logikailag megkérdőjelezhető jelenettől eltekintve). A néző kíváncsiságát folyamatosan fenntartják, mindig, minden epizódban van valamilyen rejtély. Azért az első évadban kissé sok volt az ömlengős jelenet az émelyítően tökéletes szerelmes párral, de a második évadra ezeket már elhagyták, így még élvezhetőbb lett és nem irigykedem végig a részeket. Jelenleg a második évadot nézem, de azt hiszem, hogy hamar végigérek a többin is...

Ami pedig még említésre méltó, hogy elhangzott benne az a gondolat, amit minden hasonló sorozatban nagyon várok, de valahogy sosem jön el: "szóljunk a rendőrségnek és a szüleinknek, mert tiniként nem bírkózunk meg a problémával!"

Amikor azt mondom, "nehéz az élet", mindig mindenki egyetértően bólogat

Megyek a munkába, találok egy ezrest a földön, nagyban örülök, aztán rájövök, hogy költhetem el az egészet a gyógyszertárban savlekötőre, mivel már napok óta agonizálok a gyomorfájástól.  Aztán jön az érzés a munkában, amikor az ember legszívesebben a takarója alá bújna és ott kuksolna egész nap, de nem mehet sehová, mert dolgozni kell. És éppen ezért csak ezen az idilli képen jár az esze egész nap. Vannak azok a napok, amikor senkinek nem hagyom, hogy felvidítson, mert épp hevesen sajnálom magam. Na ilyen volt a mai is, amikor a talált ezressel már reggel letudtam a nap fénypontját.